SZEKÉR NÓRA

Erich Kastner különös élete

"Vendégünk moralista; Racionalista, Dédunokája a német felvilágosodásnak, esküdt ellensége a hamis mélységnek (Ö) hódolója, és rajongója a három elidegeníthetetlen követelésnek: az érzelmek õszinteségének, a gondolkodás tisztaságának és az írott s mondott szó egyszerûségének. Hisz a józan emberi észben, miként a csodában, és így minden szép rendjén is volna, ha hinne a csodában, de hiszen éppen ezt tiltja meg neki a józan emberi ész."[1]

1933. május 10-én a náci Németország több nagyvárosában egy nagyszabású propagandaakció keretében tûzbe vetették huszonnégy, a birodalom szellemiségétõl idegen író, újságíró, filozófus mûveit. Olyan mesterek estek áldozatul, mint Thomas Mann, Bertold Brecht, Kurt Tucholsky, Alfred Döblin, Erich Maria Remarque és Erich Kastner. Mai szemnek talán furcsán hat Kastner neve ebben a névsorban, hiszen számunkra õ Emil és a detektívek, Két Lotti, Május 35 kedves szerzõje, de semmiképpen sem birodalmi ideológiára veszélyes felforgató.

Érdekessége a 20. századi irodalomnak, hogy nem egy jelentõs írója él a köztudatban mint a gyermekirodalom mestere. Gondoljunk csak Nemes Nagy Ágnesre vagy Weöres Sándorra. Úgy tûnik, e század természete, hogy nagy szellemeit csak gyermekírókká szelídülve hagyja szóhoz jutni. Vajon Kastner is - aki a közhiedelemmel ellentétben nem csupán meseíró, hanem lírikus, drámaíró, esszéista, regényíró is egyben - e szellemiségnek esett volna áldozatul? Vagy e század szellemi és politikai kavalkádja nem kedvezett egy igaz moralista gyomrának, menekvést így csupán az ifjúsági könyvek rejtekében találhatott? Vagy pedig felnõtteknek szóló könyvei nem ütik meg az irodalmi kánon szigorú mércéjét, és így már nem válhatott a korlátolt kapacitású irodalmi köztudat részévé?

A Fábián egy moralista regénye, egyike azon Kastner mûveknek, amelyek máglyán végezték karrierjüket a náci Németországban. Ez a könyv tabuk és kertelés nélkül beszéli el egy bûnös város mindennapjait, erõszakkal, szexualitással, az erkölcstelenség mindenféle fajtájával sûrûn átszõve. Telis-tele fogalmakkal, melyeknek boncolgatása a felnõttirodalom mércéjével mérve is bátor szókimondás. Hogyan vált e könyv írója mégis a gyermekirodalom mesterévé és egyik legnagyobb klasszikusává?

A családi fészek

Erich Kastner okos és tehetséges fiúnak bizonyult, és minden jel arra utalt, hogy semmi nem volt hiába, be fogja váltani a hozzá fûzött reményeket. Tizenhárom évesen, 1913-ban felvételt nyert a drezdai tanárképzõ szemináriumba. Ezzel megnyílt Kastner számára a nagy lehetõség, hogy tanítóként az értelmiségiek világába bebocsátást nyerjen. A szemináriumban azonban a csalódások és a nehéz évek sora is elkezdõdött. A tanárképzés poroszos szigorúsága, korlátolt elvei nem kedveztek Kastner szárnyaló fantáziájának. Egy tanár születésének története címû 1946-ban írt esszéjében így emlékezik vissza a szemináriumi légkörre: "A szeminárium leginkább egy laktanyához hasonlított. A következetességhez tartozott, hogy ha a diák egy tanárral a folyosón összefutott, azonnal vigyázzba kellett vágnia magát katonás tisztelgés kíséretében. (Ö) Majd minden tiltva volt, és a szabályok áthágása a legszigorúbb büntetést vonta maga után. Így védték a tiszta jellemet. Így formálták a gerinceket hajlékonnyá, ha pedig nem hagyta magát, megtörték. Csak egy dolog számított: engedelmes és jámbor alkalmazottakat nevelni, akiknek eszükbe sem jut önállóan gondolkozni, még kevésbé úgy cselekedni."

A korlátolt légkörön túl a tanítóként szerzett elsõ tapasztalatok sem növelték Kastner lelkesedését a tanári pálya iránt. Rá kellett jönnie, hogy tehetsége és ambíciói más irányokba vezetik. De még mielõtt bármiféle konzekvenciákat levonhatott volna e felismerésbõl, 1917 júniusában kézhez kapta behívólevelét a Német Császári Hadseregbe. Bár a háború végének köszönhetõen Kastner a frontvonalon már nem került bevetésre, a kegyetlen kiképzésnek köszönheti egész életét végigkísérõ szívbetegségét és a soha ki nem törölhetõ emlékeket, melyek több versében és regényében is felbukkannak.

A lipcsei pályakezdés

1919 szeptemberében iratkozott be német és színháztudomány szakra, azzal az elhatározással a fejében, hogy egyszer majd nagy filmrendezõ válik belõle.

A Lipcsében töltött elsõ évek a mindennapi túlélés és a nélkülözés jegyében teltek. A háborúban kivérzett és megalázott ország sztrájkoktól, puccskísérletektõl, merényletektõl hangos. A gazdaságnak pedig még sok évre lesz szüksége, hogy a háború okozta veszteségeket kiheverje. Kastner az általános szegénységben nem igen számíthatott szülei segítségére, így alkalmi munkákból próbálta magát úgy-ahogy eltartani.

Mindemellett az egyetem elsõ éveiben lelkesen fordult a tudományos élet felé. Hatalmas energiával vetette bele magát Gotthold Ephraim Lessing munkásságának tanulmányozásába, majd az egyetemes filozófiatörténet rejtelmeibe. Kisebb-nagyobb sikereket is elkönyvelhetett magának ezen a területen, de nem érezte õket oly átütõnek, hogy érdemes lett volna életét a tudománynak szentelnie.

Több örömet és elismerést talált az újságíróvilágban. 1922-tõl folyamatosan szállítja verseit és kisebb elbeszéléseit a Leipziger Tageblattnak, és már 1923-tól szerkesztõi állásban dolgozik az újságnál. Több más lappal is megbízásban áll, mint például a Der Drache címû szatirikus hetilappal, ahova kabaré verseket és politikai paródiákat szállít, vagy a Beyers für Alle címû családi lappal, ahova az újság fiatalabb olvasóinak a 19. század szellemében morális történeteket ír. A liberális beállítottságú Neue Leipziger Zeitungnak pedig 1923-tól rendszeresen ír színházkritikákat, kortársmûvészetrõl beszámolókat, útirajzokat, elbeszéléseket és verseket.

1925-re, amikor mint a filozófia doktora kapja kézhez egyetemi diplomáját, már anyagi gondoktól mentesen éli az elismert újságírók életét. Lipcse egy jobb utcácskájában kétszobás lakást bérel. A város kávéházai közül a Café Merkúrt választja törzshelyéül. Ide futnak be levelei, és a legnagyobb biztonsággal itt érhetõ utol egy kis beszélgetésre. Mint a város elõkelõ újságjának szerkesztõje, színészek, rendezõk, a kortárs mûvészvilág krémje keresik a társaságát. De Kastnert nem elégíti ki minden ízében az újságírói karrier. Nem sokkal a huszonnyolcadik születésnapja elõtt így ír édesanyjának a jövõre vonatkozó terveirõl és ambícióiról: "A doktori munkám hányódik valahol, pedig jó. A versek jók, de senki sem figyel fel rájuk. Nincs más hátra, mint hogy szoríts nagyon, mert harmincévesen azt akarom, hogy ismerjék a nevem, harmincötre elismert akarok lenni, negyvennel pedig már egy kicsit híres is. Bár híresnek lenni nem is annyira fontos dolog, de ha már egyszer így áll a tervezetemben. Úgyhogy muszáj, hogy összejöjjön. Egyetértünk?"

E tervek megvalósításához Lipcse egyre inkább szûkösnek bizonyult. "Németország egyetlen szeglete, ahol történik valami, Berlin" - mondja Kastner, úgyhogy el is kezd ebbe az irányba mozgolódni. A Berliner Zeitungnak tudósításokat küld. Egyre több berlini ismeretségre tesz szert. Szobát tart fenn az elõkelõ Excelsior Hotelban, hogy amikor csak történik valami, Berlinben lehessen. Azonban a végsõ döntést, hogy a biztos lipcsei karriert végleg feladja, nehezen hozza meg, mígnem a sors egy kisebb botrány formájában kész helyzet elé nem állítja. A lipcsei farsangi újság közli Kastner egy versét, Erich Ohsers illusztrációjával, amit a konkurens lap túl frivolnak ítél. A Neue Leipziger Zeitung, hogy elejét vegye az akciónak, jobbnak látja Kastnert elbocsátani. Ezek után Kastner nem sokat töri a fejét, 1927 szeptemberében végleg elhagyja Lipcsét, és Berlinbe költözik.

Berlin, a kultúra városa

Ennél kedvezõbb közeget az érvényesülésre aligha álmodhatott volna magának egy nagyravágyó újságíró és novellista. Kastner nem is hagyta kihasználatlanul a nagyváros nyújtotta lehetõségeket. Minden energiáját latba vetve lát neki a munkának. Berlinben különbözõ szerkesztõségekhez ír novellákat, verseket, színház- film- irodalomkritikákat, Lipcsébe a berlini életrõl szállít karcolatokat.

A legnagyobb elismerést és az irodalmi ambícióihoz leginkább illõ megbízást a kor egyik legnevesebb irodalmi hetilapjától, a Die Weltbühnétõl kapja, ahol többek között Kurt Tucholsky, Arnold Zweig, Lion Feuchtwanger mellett heti rendszerességgel jelennek meg versei. E megbízással a mellékesen irodalommal is próbálkozó firkászok közül elõlépett a mellékesen újságírással is foglalkozó irodalmárok közé. Most már csak az önálló kötet hiányzik, hogy teljes legyen az irodalmi karrier, de ez egy kicsit még várat magára. Ugyanis a kiadók nem lelkesednek Kastner groteszk verseiért, még kevésbé Erich Ohsernek Kastner verseit illusztráló, obszcén rajzaiért, amelyek a kiadás engedélyezését is veszélyeztetik. Kisebb-nagyobb huzavona után egy stuttgarti kiadó mégis vállalja Kastner kiadását,[2] amit aztán nem is bán meg, hiszen lelkesen fogadja e verseket az olvasóközönség.

A közönségsiker sokban magyarázható Kastner verseinek jellegzetességével. Elsõ verseskötetének elõszavában hosszasan elemzi lírikus hitvallását, és a módszert, ahogyan versein dolgozik. Távol esett tõle Hoffmannsthal és Stefan George csak a beavatottak szûk közössége számára érthetõ irodalma. Kastner a versírást tömegigényeknek megfelelni akaró kisiparos foglalatosságként élte meg. A verseknek, hasonlóan mint az apja gyártotta koffereknek, feladatot kell teljesíteni: minél szélesebb olvasóközönséghez eljutva, nagy tömegek elõtt tárják fel az emberi butaság és korlátoltság jellegzetességeit. Mindehhez tiszta és érthetõ nyelvezet szükséges, hiszen minél tisztábban ismeri fel mindezt az olvasó a versben, annál elõbb lesz kész, hogy változtasson saját korlátoltságán és kisszerûségén.

E programpontok önmagukban nem különösebben kecsegtetnek izgalmas irodalommal, csakhogy e száraz elmélethez elég egy kevéske a kastneri szemtelen hangvételbõl, hogy valóban a tömegek számára is élvezhetõ líra szülessen. E versek titka egyedi nyelvezetük: rafinált egyvelege a közhelyek, reklámszövegek és klasszikus idézetek puffogtatásának; az iróniának, az eredeti fantáziának, a humoros csattanóknak, képtelenségeknek és paradox helyzeteknek.

à ÃEmil és a detektívek,Ä Ä avagy a gyerekközönség meghódítása

A siker óriási. Egyetlen hónap alatt négyezer példány fogy el belõle, fél év alatt újabb tízezer darab kerül ki a nyomdából, ami mindössze egy évig fedezi a keresletet.

A jó alapanyagnak ígérkezõ történetekre éhes filmeseknek is szemet szúr Emil fordulatokkal teli detektívregénye. Kastnerrõl pályafutása kezdetétõl el lehet mondani, hogy sok kortársával ellentétben, nem idegenkedett a modern technika legújabb vívmányaitól. Jártas volt a filmvilág berkeiben, nem egy újságnak szállított rendszeresen filmrecenziókat, a sziléziai rádió nagy sikerrel játszotta Edmund Nick zeneszerzõvel közösen készített zenés rádiójátékát. Így nem volt számára idegen az Ufa-Palast filmstúdiójának felkérése, hogy készítsenek a regénybõl játékfilmet. Egy év alatt el is készül a film, és bár Kastner nem különösebben elégedett a szerinte túl amerikai stílusúra sikerült filmmel, a nézõk körében hatalmas sikert arat.

Erich Kastner már elsõ gyerekkönyvével átütõbb sikert ért el, mint eddigi mûvének bármelyikével. Túl is szárnyalta az elõirányzott sikerprogramot, hiszen már harmincévesen jogosan otthon érezhette magát a híres emberek világában. De nemcsak híres, hanem jómódú embert is faragott belõle a derék Emil, hiszen csupán a történet megfilmesítésének jogáért tízezer márka ütötte a markát.

Bár 1929, az Emil és a detektívek megjelenésének éve, sikeres év Kastner életében, szûkõs esztendõk nyitánya Németország történetében. Az októberi New York-i tõzsdekrach következménye, a gazdasági világválság nagyon hamar felõrölte Európában gazdaságát. Németországban néhány év alatt egymillióról ötmillióra emelkedett a munkanélküliek száma. A politikai helyzet 1930 márciusában robbant, amikor a Weimari Köztársaság utolsó kormánya lemondott mandátumáról. Ezzel véget ért a két világháború közötti demokratikus Németország története.

A világégés elõtti moralizálás

"Egy erkölcstelen könyv a legmélyebb erkölcsösséggel megírva" - véli Peter Flamm a Berliner Tageblatt-tól.

"E könyv mögött egy olyan író áll, akinek a világvége hangulat a vérében van" - írja a Hamburger Fremdenblatt.

Hans Fallada pedig a következõképpen fogalmaz: "Kastner ismeri Berlint. Amirõl itt ír, az tiszta és világos, (Ö) minden részlete igaz. Ez egy pokol, de e pokolban még sok ember él, akik még hisznek valamiben, nevezhetjük õket akár idealistáknak is. Fegyvertelenek, és bárki azt tehet velük, amit akar. Legyenek aggodalmaid, csalódásaid, okozz magadnak fájdalmat - ilyen a világ! De nem szükségszerû, hogy ilyen legyen. Csináljatok, amit akartok, mondja Kastner Fábiánja, nem mondunk le a tisztességrõl."

A szélsõbal, ókonzervatív és jobboldali újságok azonban már kevésbé lelkesek. Szennyirodalomnak, és polgárpukkasztónak titulálják a regényt. Az ókonzervatív lapok elsõsorban a túlhangsúlyozott szexualitást nehezményezik, míg a kommunisták hiányolják a harcos pátoszt és - mint ahogy az a marxista esztétika szerint elengedhetetlen követelmény - a társadalom megváltoztatását célzó megoldási lehetõségeket. A hõs passzivitása és bármiféle álláspont vállalásának teljes hiánya zavaros és sötét atmoszférát kölcsönöz a regénynek - vélik a baloldali kritikusok.

A szélsõjobb nem veszteget túl sok szót a regényre, egyszerûen a nemzet szégyenének bélyegzi azt, további intézkedéseket majd hatalmának biztos tudatában, az 1933-as könyvégetésen foganatosít.

E kritikákból kitetszik, hogy milyen megosztott volt a kortársak véleménye a Fábiánnal kapcsolatban. De kár lenne ezekbõl a regény irodalmi minõségére messzemenõ következtetést levonni, hiszen e szövegek sokkal inkább politikai hovatartozásból fakadnak, mint mély mûvészi elemzésbõl. E szövegrészletek inkább tanúi Németország politikai tagoltságának, mint a Fábián mûvészi értékének. Érdekes forrásai annak, hogy a 30-as évek elején, egyes politikai irányzatok milyen elvárással viseltettek egy regénnyel szemben.

Háború otthon, avagy külhonban

És Kastner?

Erich Kastner a Svájcban fekvõ Meránba utazik. Szabadságra. Hogy kipihenje magát és pár hét múlva, ha már eleget pihent, visszatérjen Berlinbe. Hiába próbálják barátai és jóakarói rábeszélni arra, hogy maradjon inkább a biztonságos Svájcban, õ ragaszkodik az elhatározásához. Kastner e csöppet sem veszélytelen és életének tán legnehezebb tizenkét évét meghatározó döntését így indokolja: "Egy írónak akarnia kell, és tudnia kell átélni, hogy nehéz idõkben hogyan viseli sorsát az a nép, melyhez tartozik."

Barátjának, a Párizsba emigrált Hermann Kestennek írt levelében hosszasan kifejti, hogy szülei iránt érzett aggodalma is erõsen befolyásolta e döntését. Hogy érthetõ legyen, milyen mély motivációt jelentett ez Kastner számára, ismerni kell szüleihez fûzõdõ viszonyát.

Az író és szülei

Az anya teljes természetességgel õrködik fia élete felett. Intézi öltönyeinek varratását, a piszkos ruhák tisztítását, aggódik a fia egészségéért, s hogy helyesen táplálkozzon, hetente küld csomagot almával, kolbásszal, süteménnyel. Ha Lipcsében vagy Berlinben meglátogatja fiát, elkíséri kávéházi útjaira. Ismeri fia barátait és kollégáit, és szerelmi történeteinek legapróbb részleteit. Kastner egy 1929 januárjában kelt levélben így fogalmazza meg édesanyjának kettõjük kapcsolatát: "Olyan szép, hogy mi ketten egymást jobban szeretjük, mint az összes anya és fiú, akit csak ismerünk, együttvéve. A többi emberi kapcsolat mi ehhez képest? Baráti szeretet vagy akármi más, emellett egészen jelentéktelen. Mi vagyunk egymásnak a legfontosabbak, és mindenki más csak messze ezután következik."

És Emil Kastner, az apa, milyen szerepet játszott e háromtagú családban? Az eddigiekbõl is kiderült, hogy Kastnerék családjában nem a családfõ az, aki a dolgok menetét meghatározza. Az apának nemigen van beleszólása felesége és fia egymás iránt érzett érzelmeibe. De e képhez hozzátartozik az a tény is, amit Erich Kastner késõn született gyermeke, Thomas, csak apja halála után tárt a nyilvánosság elé, és ami az író életében csupán egy szûk baráti kör számára volt ismeretes, miszerint Emil Kastner nem a vérszerinti apa. Az író igazi apja egy bizonyos Dr. Zimmermann, a család zsidó származású háziorvosa, aki nem sokkal a második világháború elõtt emigrált Brazíliába.

Ez a tény valamelyest árnyalja a fiú és anya kapcsolatát. Másrészrõl új megvilágításba helyezi Erich Kastner azon döntését, hogy a Harmadik Birodalomban maradt. Hiszen, úgy mond le az emigrálás lehetõségérõl, hogy - álcázottan ugyan, de - félzsidó a náci Németországban.

Tehát Kastner visszatér, és megkezdõdik a tizenkét évig tartó túlélési stratégia. 1933. április elején érkezik Berlinbe. A nyilvános orgánumokat ekkorra már vagy betiltották, vagy szélsõjobb szellemiségtõl ihletetten "megreformálták". Az Emil kivételével Kastner mûvei mind feketelistára kerültek, õ maga pedig publikálási tilalom alatt áll. Berlinben személyesen nézi végig, hogyan égetik sok barátjának és pályatársának mûveivel együtt könyveit. A Gestapo több ízben õrizetbe veszi és kihallgatja.

Mint újságíró és politikai író már nem tevékenykedhetett tovább, így újabb gyerekkönyvek írásából és külföldi publikációkból tartotta fenn magát.

A háború évei

A forgatókönyvírás már több szerencsét hozott. A propagandaminisztérium beleegyezésével engedélyezik, hogy Erich Kastner - bár kizárólag álnév alatt - a német Ufa filmtársaságnál mint forgatókönyvíró dolgozhasson.

A náci Németország sokban köszönheti tehát legnagyobb filmes vállalkozásának megszületését Kastnernek. Ugyanis Kastner az ötletadója és forgatókönyvírója annak a Münchhausen címen forgatott filmnek, mely hat és fél milliós költségvetésével Németország addigi filmtörténetének legdrágább alkotása. A film a legmodernebb szín- és hangtechnikával készült, soha nem látott trükkökkel, parádés kosztümökkel, tömegjelenetekkel színesítve, hogy a háború egyre fájóbb terheit felejtesse.

A Münchausent 1943. március 3-án mutatták be elõször óriási parádé keretében, négy héttel a sztálingrádi vereség után. Pár hónappal késõbb megkezdõdött Berlin bombázása, és a kulturális élet lassan megszûnt létezni Németországban.

Kastnerre már mint forgatókönyvíróra sem volt szükség. Hosszú két év következett, amikor minden írás csak az íróasztalfióknak készült. A mindennapokban pedig csak egy fogalom létezett: a túlélés.

Minél közelebbi Németország elkerülhetetlen összeomlása, annál agresszívebbek a retorziók a nem szélsõjobb szellemben gondolkodók ellen. 1945. március elejére az SS a "hosszú kések éjszakájának" hangulatát idézõ terrorakciókat tervez. Kastner neve a kiszemelt áldozatok között van. Helyzete igen reménytelen, hiszen szinte esélytelen vállalkozás a listán szereplõknek Berlint elhagyni. E szorult helyzetben egy jó barátja siet segítségére, a filmes Eberhard Schmidt. Hogy a veszélyes Berlinbõl kimenekítse Kastnert, hamis papírokat szerez neki, és egy rég tervezett filmezés ürügyén, nagyrészt házaspárokból és gyerekekbõl álló "forgatócsoporttal" Tirol egy nyugodt hegyi falujába menekülnek, hogy itt várják be a háború végét.

Boldog békekötés

De irodalmi folyóiratok, kulturális hetilapok alakulnak. Hétszáz embert befogadni képes kabarészínházt alapítanak, Pingvin címen gyerekeknek szóló folyóirat készül. A város tele a német kortárs kultúra túlélõivel. Wolfgang Koeppen, Arthur Maria Rabenalt, Peter de Mendelssohn, Erich Kastner és még sokan mások tizenkét év után itt köszöntik egymást elõször. Az újjáépítés megkezdõdik, mindenki keresi helyét az új világban.

A háború utáni német társadalomnak azonban van egy nagy, mai napig fel nem dolgozott öröksége: a náci Németországhoz való viszonya. A háború szinte még véget sem ér, s már megkezdõdik az önelemzés, ki a bûnös: bûnös-e minden német, vagy csak akik Hitlerre szavaztak, vagy csak Hitler, vagy pedig csak Gavrilo Prinzip?

E kérdés értelmezésének egyik nyitánya az otthonmaradottak és emigránsok között folyó vita, melynek tárgya, hogy vajon azok, akik 1933 és '45 között Németországban publikáltak, vagy a kulturális életben tevékenykedtek, még ha mint bármiféle politikától távol esõ könyv szerzõi, vagy akár mint szórakoztató film forgatókönyvírói, nem paktáltak-e le valamilyen módon a hatalommal? Thomas Mann az egyik szószólója annak az emigránsok által képviselt nézetnek, miszerint mindenki, akinek lehetõsége lett volna Németországból menekülni, de mégsem tette, a nácizmus bûnrészese.

Kastnert mélységesen bántja ez a felfogás. Saját magát a nemzetiszocializmus áldozatának tartja, és nem elég, hogy könyveit elégették, karrierjét tönkretették, és legtermékenyebb éveiben hallgatásra kárhoztatták, még bûnösnek is kikiáltották.

Az 1945 augusztusában Németországban élõ költõk Thomas Mannt felkérik, hogy térjen haza. Mire õ így válaszol: "Be kell vallanom, hogy félek a német romoktól, és hogy nehéz lenne a megértés azok között, akik ezt a boszorkányszombatot kívülrõl élték végig, és köztetek, akik együtt táncoltatok."

Ez volt az a pont, ahol Kastner úgy érezte, beleszól e vitába, és vállalja az otthonmaradottak védelmét. A müncheni Neue Zeitung hasábjain megjelentett egy gyermekmesének álcázott polémiát, melyben egyértelmûen állást foglal Thomas Mann nézetével szemben, borsot törve ezzel a világirodalmi nagyság orra alá.

"Erika felolvasta Kastner szemtelen, az egész német sajtót megjárt cikkét a dekadens nagyságomról, vagy nem nagyságomról." - olvashatjuk 1946. április 8-án Thomas Mann naplójegyzetében.

Kastnert mélységesen felháborítja a C. G. Jung által megfogalmazott kollektív bûnösség elve, mely a pszichológus szerint a német nép lelkiismeretét kellene terhelnie. Nevetségesnek tartja a nagyhatalmak magabiztos önbíráskodását, hiszen - mint írja - "Ki paktált le Hitlerrel? Ki kötötte meg a konkordátumokat? Ki írta alá a kereskedelmi megállapodásokat? Ki küldte a diplomatáit a berlini fogadásokra, atlétáit az olimpiára? Nem mi, párizsi uraim!"

Cikkeiben és beszédeiben újra és újra visszatér a kérdéshez: hogyan lehetne "a bûnös nép" kutyaszorítójából kikerülni, mi lehetne az alapja az újrakezdésnek? Kastner mint igaz moralista, úgy értékeli, hogy a nácizmus sikerének kulcsa a német jellem megrontásában van. A fasizmus szerinte csakis azért tudta a tömegek bizalmát megnyerni, mert okos pszichológiával kihasználta azt a pillanatot, amikor az emberek hite megingott a régi értékekben. Elbizonytalanodva és jövõképüket elveszítve ítélõképességük megromlott, és már nem tudtak dönteni jó és rossz között. Mindaddig, amíg nem sikerül visszatalálni a régi értékekhez, a nép manipulálható marad, és nem fog tudni nemet mondani egy esetleges jövõbeli diktatúrára sem. Az egyetlen kiút Kastner szerint, ha sikerülne a múlt erényeihez és értékeihez visszatalálni.

A révbe jutott ember

Kastner is lassan berendezkedik az új élet feltételei között. Ír, filmez, felolvasóestekre jár. Ismerik és elismerik. Egy körkérdés tanúsága szerint az írók ismertségi listáján Thomas Mann, Hermann Hesse, Franz Werfel, Sinclair Lewis, Ernest Hemingway után az elõkelõ hatodik helyen áll. Rangos irodalmi díjakkal tüntetik ki, a nyugat-német PEN-klub elnökének választják. Mindemellett anyagi gondoktól távol, jólétben és polgári kényelemben élheti életét.

De az elismertség, az irodalmi kitüntetések mind a múlt alkotásainak szólnak. Kastnernek már nem sikerül a kortárs irodalom hangvételére ráéreznie. Az irodalomról alkotott morális elképzelései, az irodalommal szemben állított pedagógiai követelményei egyre inkább idejét múltak.

A háború okozta sebeket, az emigráns vitában szerzett sérelmeket Kastner nem tudja feldolgozni. Elégedetlen a világ folyásával, a hidegháborúval, Németország kettészakításával. Aggodalommal tölti el "a mai fiatalok" egyre inkább kiüresedõ értékrendje: "A tekintély sorvadása, az alázat és az egyenes õszinteség elvesztése, elõjelei egy katasztrófának" - véli Kastner.

Alkoholba és cigarettázásba fojtja bánatát. Amikor 1974-ben megtudja, hogy elõrehaladott nyelõcsõrákban szenved, a kórházi kezelést visszautasítja. Pár hónap múlva, 1974. július 29-én hal meg, hetvenötéves korában.